„Hazafelé igyekeztem a tömött metrón (délutáni csúcsforgalom). Az egyik állomáson egy bekötözött lábú kislányt, amint az édesanyjába kapaszkodik, hogy el ne essen. A szerelvény megáll, beszállnak, nincsenek szabad helyek. Egy fiatalember szól nekik, hogy menjenek oda, átadja a kislánynak a helyet.
– Asszonyom, jöjjön, üljön le a kislány a helyemre!
– Ó, nagyon köszönöm – hálálkodik az anya, a fiatalember feláll, mire egy középkorú nő ugrik előre, és szó nélkül lehuppan a helyére.
– Asszonyom, a helyemet a kislánynak adtam át, nem önnek…
– Ezt el kellett volna mondania, mielőtt leülök – felelte pikírten a nő.
– Érthetően és világosan hallotta mindenki, amit mondtam. Különben is, nyilvánvaló, hogy a kislánynak a lába miatt nagyobb szüksége van az ülésnek, mint önnek.
– Na és?! – sziszegi a nő dühösen.
– Maga nagyon durva és udvariatlan – mondja a férfi.
– Ki a f…vagy, hogy így beszélj velem? Tudod, ki vagyok én?!
– Azt hiszem, sokkal udvariasabb és jól neveltebb vagyok, mint te. És hogy ki vagy… őszintén szólva nem érdekel.
– Te kis… a férjem tulajdonában van a… (és felsorolt néhány nagy céget). Sokkal gazdagabb és erősebb vagyok, mint te! – mondja szinte üvöltve a nő.
Mire a férfi mosolyogva:
– Olyan erős és gazdag, hogy metróval kell hazamennie?
(A nőt mintha villámcsapás ért volna… Némán várta a következő állomást, amikor is gyorsan kiszállt a szerelvényből.
A fiatalember ezután ismét a lányhoz és az anyukájához fordult:
– Elnézést, kislány. Itt a helyed!
(A metró kocsiban mindenki éljenzett és tapsolt. Akárki is volt ez a férfi, csodálattal tartozunk neki.)
-(1).jpg)
